Múltból a jelenbe


Nem tudta, mitévő legyen. Élete során most először úgy érezte nem bírja tovább, nincs már mit tennie a világban. Édesapját, akivel 10 éves kora óta élt, 2éve vesztette el autóbalesetben. Egy részeg kamionos hajtott beléjük, nem is ők voltak a hibásak. Édesapja a helyszínen meghalt, nem tudtak már segíteni rajta. Ő csak arra emlékszik, hogy a kórházban ébredt fel, egy nővér hajolt fölé, és a kötést cserélte a karján. Nem esett komoly baja, csak egy-két bordája eltört, és elvesztette az eszméletét. Mikor az orvostól az édesapja felől érdeklődött, csak nyugtatták, hogy pihenjen még. Érezte mégis, hogy valami nincs rendben. Aztán másnap , amikor már felkelhetett és elméje kitisztult elmondták neki a szörnyű hírt. Valahol belül érezte, hogy tragédia történt, de akkor ez olyan sokként érte, hogy azonnal elájult. Amikor felébredt már nem a kórházban volt, hanem anyja új családjánál. Anyja elhagyta őket 10éve, és új családot alapított, két gyermeke született. Nem voltak éppen rossz viszonyban de semmit nem jelentettek egymásnak. Édesanyja felajánlotta, hogy maradjon egy darabig náluk, amíg kitalálnak valamit. Nem tiltakozott, ahhoz sem volt ereje, hogy gondolkodjon. Üresnek érzett mindent, fájt a lelke. De tudta, édesapja nem akarná, hogy szomorkodjon, s ez valamelyest erőt adott neki. Egy hét után már enni is bírt valamicskét, nemsokkal ezután elment sétálni. Sorra látogatta azokat a helyeket, ahol korábban apjával annyi időt tültöttek, a kis parkot, a halastavat, a játszóteret és a kedven sarki kávézójukat. Nem sírt, mert lélekben nem volt egyedül, végig egymás mellett mentek, apja és fia. Az estéket azzal töltötte, hogy újra átélte a kis kalandjaikat. Noha sokszor veszekedtek szerette az apját, mert mindig kiállt mellette. Pedig ha késett otthonról, vagy rossz jegyet kapott annak bizony mindig kiadós kiabálás lett a vége. Akkor legszívesebben a pokolba kívánta volna az apját....de most...Mindig is problémás gyerek volt, nehezen illeszkedett be új társaságba. Szülei szétválása nyilván megviselte, onnantól kezdve nem lehetett bírni vele. 12 éves korában cigizni kezdett, majd jöttek a hajnalig tartó bulik, meg a drogok. Édesapja, ha tehette megpróbálta megbeszélni vele a gondokat, de ő elzárkózott. Pedig belül tombolt, ki akart törni, és nem volt más neki, csak az apja. És most nincs többé. Magát hibáztatta, és eljátszott a gondolattal, hogy véget vet az életének. De nem volt elég ereje hozzá. Miduntalan az apja szemrehányó arcát látta maga előtt, s ettől elszégyellte magát. Csak teltek a napok, és nem jutott sehová. Édesanyja próbálkozott kedvességgel, szép szóval, de hazstalan, ő hamisnak érezte ezt a jóságot. Miután iskolába már nem járt céltalanul tengett a városban egész nap. Nem keresett munkát, érdektelen volt. Azt viszont meg kell hagyni, hogy nagyon tehetségesen rajzolt. Ha unatkozott, ha rossz kedve volt, csak elővett egy darab papírt, meg egy ceruzát, és rajzolt. A szobája tele volt képekkel, voltak ott portrék, csendéletek, non-figuratív alkotások. De amióta apját elvesztette, egyre kevesebbet hódolt szenvedélyének. Volt azonban egyvalaki, aki nagyon jól ismerte, és tudta a tehetségét. Ez a legjobb barátja volt, aki amolyan csendestárs szerepet játszott az életében. A balesetet követően rendszeresen látogatta, még arra is rávette, s hathatós segítséggel is szolgált ahhoz, hogy leérettségizzen, bár nem a legjobb eredménnyel, de ez érthető. A továbbtanulás gondolata meg sem fordult a fejében, de barátja erről is gondoskodott, persze a tudta nélkül. Az Iparművészeti Egyetemen tanított egy kedves professzor ismerőse, és az ő közbenjárásának köszönhetően bekerült az egyetemre. Eleinte nem szívesen járt oda, nehezen szokta meg az ismeretlen környezetet, az új embereket. Csak az éltette, tudta, hogy apja mennyire büszke lenne rá, ha látná. Aztán egyszercsak azon vette észre magát, hogy egyre nagyobb kedvvel jár be előadásokra, és utánajár az őt érdeklő dolgoknak, és egyáltalán élni kezd. Kevesebbet volt egyedül, megismerkedett az évfolyamtársaival, lassan kezdte visszanyerni az életkedvét. Tehetséges volt, s ezt tanárai is észrevették. Néha nagyon megmakacsolta magát, mégis hízelgett a hiúságának, hogy foglalkoznak vele. Barátai szívesen voltak vele, sokmindent tudtak róla, de az apjáról nem beszélt soha. Ő volt a lelki mentora, és bár nem hitt a szellemekben, meg a túlvilági életben, de sokszor úgy érezte apja mellette van, és fogja a kezét, ha el akarna bukni. Elvégezte az egyetemet, lediplomázott, és egyből egy jólfizető állást kapott egy neves művészeti galériában. Folyamatosan kapta a megrendeléseket, találkozókra hívták, elismert művész lett. Összespórolt egy kis pénzt, és vett egy takaros lakást. Végre megtalálta önmagát, tudta, hogy tart valahová és küzdenie kell. Nemsokkal később megismerkedett egy lánnyal, akivel egymásba szerettek, összeköltöztek, és két évre rá meg is házasodtak. Két lányuk született, akiket a legnagyobb szeretetben nevelnek. Boldogok, mert van miben hinniük, van hova tartozniuk. És élnek, mert élniük kell.