Egy szenvedély emlékére

Egy hét múlva már csak egy szép emlék lesz ez az éjjel, de most még élesen él bennem minden vele töltött perc, a vonásai, az illata, még az a kis rakoncátlan hajtincs is a homlokán. De ez a mindent elsöprő érzés maholnap már a múlté. A szüleim vittek el nyaralni erre a csodálatos szigetre, a Seychelles-szigetekre, amihez foghatót még életemben nem láttam. Egész nap csak üldögéltem volna az óceán partján, és néztem volna a hullámokat!! A szálloda is olyan volt, mintha egy filmben láttam volna, pálmafák övezték az épületet, mindenhol a helyesebbnél helyesebb boy-ok lesték minden kívánságomat, koktélokat ittam a medence partján sütkéreztem. Mégis egyedül éreztem magam. A szüleim a külföldi ismerőseikkel töltötték az egész napot bridge-eltek, meg csevegtek a politikáról. Unalmamban csak álmodoztam a parton ülve, és irigykedve néztem a körülöttem ülőket, ahogy ölelkeznek, csókolóznak. Volt valami titokzatos ebben az egyedüllétben, bátran elképzelhettem, hogy majd értem is eljön valaki, akivel együtt töltünk egy csodálatos hetet. Álmodoztam róla éjjel-nappal, de csak nem jött. Anyukám szóvá is tette milyen csendes vagyok mostanában. Ők nem tudták, hogy szívem mélyén ez nem csönd, hanem a magány fájdalma. 
Harmadik nap azonban valami fura dologra lettem figyelemes. Az egyik pincér a közeli bárból egyre gyakrabban pislantott felém, de amikor odanéztem mindig elkapta a tekintetét. Eleinte nem tulajdonítottam semmi jelentőséget a dolognak, de aztán azon vettem észre magam, hogy én is egyre gyakrabban keresem pillantásommal a srácot, akiről akkor még semmit nem tudtam. Mintegy mellékesen megkérdeztem anyut, ki ez a srác, és félvállról odavetette, hogy ő egy magyar londiner, aki csak mellékállásban jött ide. Tehát magyar. Ez lelkesítően hatott a közérzetemre, így eldöntöttem megpróbálok szóba elegyedni vele. Másnap, a hazaindulásunk előtt 3 nappal odamentem Péterhez, miután egy ismerősömtől megkérdeztem a nevét. Péter kedvesen rámmosolygott és megkérdezte miben segíthett. Alig bírtam egy-két értelmes szót kinyögni, de nagyon bátorítóan viselkedett, így nemsokára már harsányan nevetgélve beszélgettünk. Anyukámlk ezután a színemet sem látták, minden időmet Péterrel töltöttem. Megmutatta a kedvenc helyeit, a sziklaszirtet, ahová akkor járt, ha rossz kedve volt. Együtt néztük a naplementét, a parton ficánkoló delfineket, legszívesebben örökre ott ültem volna vele. Második nap már kézenfogva sétáltunk a hotelben anyukámék nem kis meglepetésére. Ekkor még nem gondolkoztam azon mi lesz majd két nap múlva, mikor indulunk haza. Annyira tökéletes volt minden, hogy fájt volna elengednem őt. A megismerkedésünk éjszakáján csókolt meg először, olyan volt az érintése, mint amire mindig is vágytam. Órákig öleltük egymást, és egy szenvedélyes éjszakát töltöttünk a parton. Nem volt nálunk semmi, se hálózsák, se takaró, csak mi és a természet. Egy álom volt. Reggel boldogan, és mosolyogva ébredtem fel, Péter még az igazak álmát aludta. Hallgattam az egyenletes szuszogását, néztem ahogy felém fordul, és szép lassan kinyitja a szemét. Egymásra néztünk, rámmosolygott, de valahogy ez a mosoly már másról uralkodott. Benne volt a búcsú, a vég. Tudtam ez csak két napra szólt, de mégis többet jelentett, mint addig bármi. A hazaindulás napján már nem láttam Pétert, elbúcsúztunk az ottani ismerősöktöl, és várt minket egy hosszú út. Péterrel egész együttlétünk alatt alig beszéltünk, de mégis értettük egymást. Ennek így kellett történnie, tudtam én is, ő is, de mindig fáj véget vetni egy mély, és szenvedélyes érzésnek. Nem cseréltünk számot, nem ígérgettünk, csak egy újabb találkozás reményével búcsúztunk. Egy hét telt el azóta, de még mindig sokat gondolok rá, és fogok is még egy darabig, de már nem fáj, csak egy szép emlékként él bennem.