Az Élet dala 

Képek, fények, érzetek, és képzetek,

Ellenállnék, de csak megyek, érzitek?

Merengve, remegve, magamban dalolva,

Ritmusra várva, zenére hangolva.

Dühöngőn, remegőn, ragyogón, zsibongón,

Váron az ismeretlent, félőn, de rajongón.

Hova megyek, hova leszek?

Hol a szebb sors, mit tehetek?

Zöldet, kéket, vidám színt, szomorút, 

A fehéret is vágynám, a feketét ugyanúgy.

Hadd fessek magamnak szebb jövőt,

Kérek kifestőt, fénnyel színezőt.

Fákat, parkokat képzelnék magamnak,

A természet lenne ura agyamnak.

Békében, csendben, lassan és csevegőn,

Felhővel karöltve, szállnék lebegőn.

Mikor a hangok, a vágyak, a fények

Egy lélekben, testben összeérnek,

Akkor lennék én, aki vagyok,

S ez lenne a dal, amit dúdolgatok.

Homlokon csókolna a hajnali szürkület,

Várná a csodát, de jönne a döbbenet.

A révület, a rémület, a fájón ébredés,

Álom volt minden, bágyadt képzelgés.

A valóság, az élet, a puszta létezés,

Csodákkal, sírva, nem más, mint szétesés.

Darabokra hullva, némán szenvedés,

Egyben vigadva, őrült nevetés.

Arcok, életek, testek egymásra borulva,

Pörögnek az „életfilmek”, kockáról kockára.

Sebesen, vágtatva, suhanva, rohanva,

Nem tekintve vissza, csak előre a harcba.

Állatias, színpadias, fennhéjázó, önző,

Lehetsz Te teremtmény, a neved ember

Jósággal, békével, szívvel megáldva

Elfelejtve ki vagy, de mégis hiába.

Belül, bujkálva, lopva, titkos zugokban

Ott lapul a szépség, mélyen, magányban.

Csald elő, s végre azzá lehetsz, mi vagy,

Ember az emberségben, Te magad.