Kedves Mindenki!

Most írom életem legnehezebb és talán legutolsó blogbejegyzését. Ez sokatokat meg fog lepni, hiszen miért lenne az utolsó valami véget ért volna? Igen. Talán. Először mielőtt a végleges kimenetelét taglalnám a dolgoknak, érdemesnek tartom elmondani, hogy mi alapján jutottunk el erre az elhatározásra. Az elhatározásra, hogy a külföldön tett próbálkozásunkat ezennel lezárjuk és hazatérek Magyarországra. Most jogos a kérdés, hogy miért, amikor olyan nagy lelkesedéssel jöttem ki, akkor lelkesedéssel döntöttünk a dolog mellett. Mivel a blog abszolút nyilvános itt sok olyan részletet nem fednék fel a végleges döntéssel kapcsolatban, amit elég, ha a hozzánk közel állók tudnak. Ettől függetlenül sok objektív dolog is befolyással volt erre a döntésre.

Tehát ugye közel két hónapja kijöttem, hogy munkát keressek. Az itt élő barátok mondták, hogy rossz időpontban jövök, hiszen nincsen munka az évnek ennek a szakában. Igaz, hogy alkalmi munka volt a több, de mivel Belfast egy 220ezres nagyváros állandó, szerződéses munka is volt dögivel. És itt még csak nem is az éttermi, takarítói munkát veszem figyelembe. Hiszen eleve olyan munkákat kerestem, amire én saját magamat is alkalmasnak találnám. Azzal soha nem áltattam magam, hogy a diplomámnak van itt értelme, hiszen itt a nulláról indul a külföldi, aki nem helyi. Ez tény.

Jogosan tehetnék fel bárki is a kérdést, hogy akkor miért nem jöttünk közvetítővel biztos munkára?

Nos az ok kétféle és nagyon egyszerű, nem volt rá pénzünk, mert ha egyikünknek lett is volna, még mindig ott tartunk, hogy a másiknak isten tudja mikor lesz rá pénze. A másik, hogy soha, sehol, semmilyen garancia nincsen arra, hogy ez közvetítő nem ver át. Bizonyára ez túlzott bizalmatlanság is, mert egy kalap alá veszem az összes ilyen irodát, céget, de jócskán utánaolvastam a dolgoknak, és sajnos sosem lehet tudni. És amikor az embernek épp annyi pénze van, hogy kifizeti a közvetítőt kiviszik egy idegen országba, és neadjisten nincs munka, akkor ott áll fedél nélkül és talán még hazajönni is alig marad pénze. Gyávaság vagy nem, ezt semmilyen szinten nem akartuk megkockáztatni.

Következő lehetőség, ismerősök segítségének kérése. Ez megint olyan lehetőség, amit az ember vonakodva fogad, legyen szó barátról, rokonról. Hiszen attól, hogy valaki megígéri, hogy tud segíteni, csak gyere ki, meg ismerek embereket, az sajnos megint nem mindig jön be, vezérelje bármekkora jóindulat is az illetőt. Tehát ezt nem x,y elleni bizalmatlanságból vetettük el, hanem a fent említettek miatt. Egyébként is az úti cél már megvolt.

Itt jönne a következő kérdés, hogy akkor miért Belfast mégis?

1: mert ha úgysem közvetítővel jövünk, akkor mindegy, hogy hova.

2: ha nem ismerős szervez be, akkor megint csak mindegy hogy hova.

Végezetül pedig Észak-Írországban lényegesen olcsóbb a megélhetés, mint máshol az Egyesült Királyságban. És ha éppen elég pénzzel megy az ember, ez sem elhanyagolható szempont.

Itt még mindig fel lehetne róni, hogy de hiába az előző pontok, ha Belfastban nincsen munka……de Belfastban van munka, igaz, hogy mint mindenhol a világban, itt is szerencse, és ismeretség kell hozzá, hogy bekerülj egy helyre. Az meg mindegy, hogy melyik városban nincs egyik sem.

Tehát ezeket végiggondolva mégis Belfast mellett döntöttünk. Hiába akkor már tudtuk, hogy Dönciék nem tudnak segíteni, de mivel ennek ellenére is eldöntöttük, hogy megpróbáljuk, hát nem léptünk vissza a döntésünktől. 

Így tehát a harmadik verzió lépett életbe, ha se az ismerősök, se a közvetítők nem jöhettek szóba, pakolni, menni és világot látni. Csak persze külön, ami már eleve egy nagyon nehéz döntés volt. Tudom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik huzamosabb ideig kénytelenek a szerelmüket nélkülözni, pont megélhetési dolgok miatt, de igenis vannak párok, és szerintem mi egy vagyunk a sok közül, akik ha nem élet halál kérdése inkább nem élnek külön.

De tegyük fel, hogy bevállaljuk, mik a lehetőségek?

Kijöttem béreltem egy szobát, ahonnan természetesen költöznöm kellett volna, amint az Attila jön, hiszen Jo háza kicsi lett volna hármunknak, nem is engedte volna. Akkor jön az első akadály, hogy új albérletbe, esetleg másokkal együtt beköltözni. Ha a legideálisabb árat nézzük 300-500 font között mozog a másokkal együtt lakás, és külön albérlet lehetősége. És ezek nem a nagy igények. Egy költözésnél eleve úgy kezdődik a dolog, hogy egy havi kaució, plusz egy hónap előre. 800-1000 font huss viszlát.

Tegyük fel, hogy lesz munkám, 1-2 hónap alatt, ha nem teljes munkaidős hogyan tovább?

Az elég, hogy a saját költségeimet fedezzem. És még 2 hónap után mindig nem jutok el oda, hogy munkanélkülit kapjak, azt mondták a segélyszolgálaton, hogy 3 hónap után már lenne esélyem. Csakhogy, ha van munkám, akkor eleve mire fel kapnék munkanélküli segélyt, ha meg nincs, akkor saját pénzből nem biztos, hogy kifutja 3 hónapig. Ördögi kör. Még ha olyan munkákat sikerül is megfognom, mint Declan-éknál a takarítás,  akkoris az napi szintű megélhetést biztosít, nem ad alapot hosszútávú tervezésre.

2-3 hónapig élek valahogy, napról, napra, egyszercsak befut egy teljes munkaidő állás, mi jön ezután?

Veszettül elkezdek dolgozni, és várom az első hónap végét, hogy kapjak fizetést. Tegyük fel, hogy minimálbéres, teljes munkaidős állás, kb 800 font a fizetés hó végén. De akkor tutira dolgoztam 40órát minden héten, és szépen kifizettem az adót.

Akkor lássunk csak egy átlag költségvetést, amit azért tudok olyan biztosra mondani, mert napi szinten vezettem táblázatot a kiadásaimról, és ez az a fajta életmód, amikor nem azt eszed, és annyit, amennyit akarsz, hanem összehúzod magad.

Tehát:

250 font a lakhatás, körülbelül 200 font az étkezés, és még olyan 100-150 font elmegy utazásra, hiszen Belfast baromi nagy, és nem lehet csak úgy gyalogolni mindenhová, valamint telefonfeltöltésre, egyebekre. Tehát egy átlag ember havi költsége legyen mondjuk 600 font, de akkor az a nagyon minimál életmód.

ð  tehát, ha van egy ilyen munkám, akkor eleve nem kell nagy matematikusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy ha a kedves párom munka nélkül utánamcsapódik, akkor bizony nem élünk meg az egy fizetésből ketten, mivel akkor minden a duplája lenne. Tehát 800 font fizetésből kellene kb. 1200 font megélhetést biztosítani. A képlet egyszerű.

Ebből tehát az is következik, hogy nekem hiába lenne munkám, a kedvesem csak úgy jöhet utánam, hogy ő is körülbelül annyi kezdőtőkét tesz félre, hogy 1-2 hónapig még élhessünk úgy, hogy neki nincs munkája.

Ez a következő terhet rója ránk: ha neki 1-2 hónap alatt nincs munkája, akkor egy fizetés nem lesz elég kettőnknek, és arra sincs semmi garancia, hogy bármi segélyt is kapjunk az elején.

Ezek az objektív tényezők, amikkel eddig is számoltunk, így a tényleges számadatok tükrében viszont már kicsit tudtunk előre kalkulálni.

Az tény és való, hogy kétféle ember megy külföldre: az egyik, aki eleve ott is akar élni, a másik, aki pedig tervezi, hogy pénzt spórol, és majd egyszer hazamegy.

Az előbbi elkezd az elejétől fogva élni, amint beilleszkedett az új társadalomba. Hiszen azért dolgozik, hogy legyen élete.

Az utóbbi elkezd gürizni, mint a hülye, hogy némi pénzt félretehessen, majd rájön, évek múltán, hogy talán mégsem akar hazamenni, és akkor elkezd élni.

Na, már most mi e két csoport keverékei voltunk, nem akartuk eldönteni, hogy melyikbe tartozunk, amíg nem tapasztaltunk meg semmit.

Most eltelt lassan két hónap, és munkának még a szikráját sem látom. És ez nem azért van, mert nincs munka. Munka van, egész nyugodtan utána lehet nézni, hogy van munka, olyan is van, amire én is alkalmas vagyok, de sajnos sok olyan van, amiről csak én tudom, hogy alkalmas vagyok rá, a munkáltatót nem érdekli. És mivel az interjú szintjéig sem jutok el, vajmi kevés esélyem van, hogy ezt bebizonyítsam. Pedig azt hiszem, bár ezt csak az én szavam támasztja alá, hogy igazán mindent megtettem az ügy érdekében, ezt bizonyítja, hogy azonnal mentem a munkanélküli irodába, beregisztráltam az összes munkaközvetítőnél, karriertanácsadóhoz mentem, sőt sok helyre én magam vittem be az önéletrajzomat, ahonnan az internetes portálokra irányítottak. Szóval jobb híján interneteztem egész nap. A városból emiatt persze nem láttam szinte semmit, sőt mi több, kimozdulni is ritkán volt kedvem egyedül. A magányt meg sem említem, hiszen ténylegesen nem voltam magányos, szerencsére az Internet ezt a problémát is megoldotta.

Tehát a lehetőségeimhez mérten belefektettem az összes energiát, amit tudtam, és eddig semmi jóval nem kecsegtet a helyzet. De mivel most év eleje van, a cégek újra felélednek, már most sok új munka van, bár jellegüket tekintve nem sokkal másabbak, mint amikre eddig jelentkeztem, tehát mitől is lenne nagyobb előnyöm. A pénzem és az időm meg természetesen fogy.

Ugyan január végéig adtunk időt magunkat, és mivel komolyan gondoltuk ezt az egészet, le is foglaltunk a Hofinak egy repjegyet, hogy meglátogasson, mert nem tudtuk, hogy meddig is leszünk külön. Viszont, mivel keveset voltunk eddig igazán távol egymástól, sajnos nem bírjuk könnyen, és én azt gondolom, hogy a házasságomat semmilyen munka, és kalandvágyás miatt nem teszem kockára. Nem mondom, hogy komolyan veszélybe kerülhetnének a dolgok, de az azért nem mindegy, hogy az ember milyen áron jut el a végső célhoz. Valamint, ami bár nem szép dolog, hogy leírom, de az Attila nem nagyon beszél angolul, és úgy még közvetítővel is necces munkát találni, nemhogy anélkül. És ha nekem az állítólagos jó angolommal nem sikerült, akkor úgy vélem neki még több időt venne igénybe. És sajnos bármennyire is közhelyes, az idő pénz. Márpedig időnk, mint a tenger, pénzünk kevés.

Aztán jöttek a víziók arról, hogy hogyan nézne ki ténylegesen az itt eltöltött életünk. Barátok, család nélkül, és sokszor sajnos egymás nélkül is, ha az élet olyan munkát ad, hogy ritkán találkozunk. Márpedig ennek van reális esélye, és sajnos igen sok veszélye is. Ehhez nem a tényleges társadalmi rendszert kell ismerni, hanem saját magunkat. Én egy rettentően szociális ember vagyok, szinte levegőt sem tudok venni a szeretteim nélkül, és még így is csoda, hogy rábólintottam a külföldre, mert akkor szentül meg voltam győződve a döntésem helyességéről. Most már nem vagyok. Lehet azt mondani, hogy gyávaság a végcél előtt megfutamodni, csakhogy nem mindegy az ember ezért a célért mit tesz kockára. És valljuk be otthon nagyon nagyon szar világ jön majd, és mondhatná bárki, hogy miért akarok éppen most hazamenni? Hát Gyerekek, innen szép nyerni J Nem az a kihívás, hogy külföldön megélj, hanem hogy otthon ne halj éhen. Ez bár viccesen hangzik, sajnos fájón igaz.

De én mást látok: azt látom, hogy bármilyen szar is lesz az élet, mindig ott lesznek a barátok, az emberek a saját anyanyelvemen fognak hozzám szólni, és lehet otthon is el kell majd vállaljak két diplomával olyan munkát, aminél azért többnek érzem magam, de ha vállalom azt, hogy otthon akarok küzdeni a megélhetésért, akkor mindezek fényében, és ezekkel együtt teszem majd. És még a legsötétebb órákban is lesznek mindig új tervek, új célok, amikért még otthon is lehet majd küzdeni. Családot szeretnék, gyerekeket szeretnék, és mindegy hol, és hogyan tisztességgel akarom őket felnevelni. És mások is születtek nehéz körülmények közé, nevelkedtek nélkülözve, és mégis értelmes felnőttek lettek belőlük, sokszor különbek, mint azok, akiknek megvolt mindenük. Amióta kint vagyok, sokkal több hírt olvasok el az országról, jobban elmélyülök a politikában, és igen, elszomorít, amit látok, és teljesen tisztában is vagyok vele, hogy nem lesz jobb az ország. De minden országban van valami, amiért rossz, és mégis valahogy meg tudnak az emberek élni. Hát az hiszem, arra talán mi is képesek leszünk, hogy feltaláljuk magunkat, és mindig valahogy továbbmenjünk.

Szóval, kijöttem, kicsit, bár nem sokat tapasztaltam az itteni világból, az életből, az emberekből, amire egy rossz szavam sem lehet. Viszont ahhoz azt hiszem eleget tapasztaltam meg, hogy lassan, de biztosan, ám egyre biztosabban el tudjak jutni a végleges döntésre.  Láttam dolgokat, amik tetszenek, láttam olyat is, ami nem, megismertem amennyire időm engedte egy gyönyörű várost, kedves, és segítőkész emberek vettek körül, tehát még azt se mondhatom, hogy a magány, és a depresszió visz haza. Átéltem mélypontokat, voltam tele energiával , néha padlón, hol így gondoltam a dolgokat, hol úgy. Érlelődtek benne a dolgok, sokat beszélgettem másokkal, megismertem más nézőpontokat, és azt hiszem, ha most meghozok egy döntést, az nagyon nehéz lesz, de nem fogom bánni. Most azt érzem, otthon, Magyarországon akarok élni, a barátaim, és a szeretteim biztonságában, és ha kell fogamat összeszorítva, de megpróbálok a saját családom , a férjem és magam számára egy jobb jövőt teremteni. 

Itt még bárki a szememre vethetné, hogy akkor miért kellett ennyi pénzt beleölni, és végül nem vezetett semmi eredményre. De igen vezetett: arra, hogy ha visszamegyek, azt igazán akarni fogom. Megadtam az esélyt, hogy meglássam a másik oldalt, a határon túlt, nincs vele bajom, de úgy érzem egy életre nem ez az én jövőm. És akkor meg nem jobb előbb meghozni a döntést, mint később?  Ha sosem jövök ki, ha nem adom meg az esélyt magamnak, magunknak, hogy tegyünk egy próbát, akkor később nagyon megbánhattam volna, és akkor már lehet, hogy nem lett volna értelme próbálkozni. Észak-Írország gyönyörű, az emberek kedvesek, munka van, csak ne legyél külföldi J, de engem azt hiszem, mégis hazahúz a szívem. Azt hittem egy kiszámíthatóbb jövőért cserébe akarok az igazi otthonom, a családom, a barátaim nélkül élni. Most már nem hiszem. Tudom, hogy nem akarok.

Annyit kérek mindenkitől, hogy aki szerint ez kudarc, és aki szerint gyávaság, és megfutamodás, az először próbálja ki, és utána beszéljünk róla újra. Addig meg legyen olyan kedves várjon pár hetet, amíg én magam kiheverem, és tudatosítom magamban, hogy ez nem kudarc, aztán kész vagyok vitatkozni. Akik támogattak, azoknak nagyon köszönöm, hiszen éppen miattatok jöttem, és éppen (részben) miattatok is megyek haza. Vannak nálam kalandvágyóbb emberek, bár magamat sem tartom éppen unalmas aktakukacnak, de azt hiszem az én kalandvágyásom nem itt fog kiteljesedni. Legyőztem a félelmeimet, otthon hagytam életem legfontosabb embereit, és készen álltam lemondani mindenről, készen álltam új értékrendet felállítani, újra kezdeni mindent. És nem ezt adtam fel, nem elmenekültem a felelősség elől, hanem éppen az újrakezdés felé vezető úton jöttem rá, hogy nem is biztos, hogy akarok bármit is újrakezdeni máshol. Hanem azt a keveset akarom ott továbbépíteni, amit elkezdtem. Szeretem az országomat, szeretek Magyarországon élni, de valahol azért fájón élem meg, hogy 3000 kilométerre kellett eljönnöm, hogy erre rájöjjek, és nem csak rájöjjek, hanem biztosabb legyek benne, mint valaha. Az ember sokszor azt és ott nem becsüli meg, amije az adott helyen van, de utólag mindig rájövünk. Arra jó volt ez a két hónap, hogy az életemet az elejétől fogva gondoljam át, ráébredjek dolgokra, amikre éppen az egyedüllét tanított meg. Elindultam egy úton, hogy aztán visszatérhessek oda, ahonnan eljöttem.

Úgyhogy itt és most kijelentem, hogy NEM FELADOM, HANEM HAZAMEGYEK.  Aztán meglátjuk, hátha otthon is terem nekem még valami babér.  Aki csalódott bennem, attól ezúton is elnézést kérek, különösen azoktól, akik anyagilag is támogattak, hiszen talán kidobott pénz volt.  Én remélem ettől senki nem fog kevésbé szeretni, vagy kevesebbnek tartani, mert ahhoz sem kis lelkierő kellett, hogy ez kimondjam, de kimondtam és vállalom a következményeit. Azt hittem külföldön akarok élni, de rájöttem, hogy ez nem nekem való, ha valaha megbánom ezt a döntést annak is viselni fogom a következményeit.

Nagyon szeretlek Titeket, és bár írhatnék többet az itteni életről, bár remélem, amíg ténylegesen haza nem megyek, még pár szeletét megmutathatom az itteni életnek. Nemsokára jön a kedvesem, amire mondhatjátok, hogy kidobott pénz volt, ha már úgyis hazamegyek, de én meg azt mondom, hogy nem volt nászutunk, hát ez lesz az J

Aki pedig valaha ugyanilyen elhatározásra jut, hogy külföldön próbál szerencsét, annak azt kívánom, hogy legyen nagyon nagy szerencséje, és váljanak valóra az álmai.

Puszi Mindenkinek!