Na hello Mindenki!

Biztos váratlanul ér a megjelenésem a blogon, mivel még csak két nap telt azóta, hogy utoljára itt jártam, és ez csak egyet jelenthet: hogy van mit mesélnem J Ez persze sose jelenti biztosan, hogy jót mesélek, de legalább most nem csak kockulással telt az elmúlt két nap. És most rutinosan dokumentumba írom meg a blogot és utána másolom át, nehogy megint eltűnjön, mert most masszív fejfájással küszködök, és ha ez eltűnik az teljesen biztos, hogy nem írom újra J

Na szóval ugye a hétvége eltelt, ahogy eltelt a hétfőt se mondhatnám sokkal érdekesebbnek. Reggeltől kora délutánig állásokat keresgettem, pár helyre jelentkeztem is, de mindegyik csak a szokásos, vagy pár órás takarítás, eladó, meg ilyesmik, de még ezek közül is bármelyik megfelelne.

Délután bevásárlókörútra indultam a Tesco-ba, ugyanis a fejembe vettem, hogy bejglit sütök és ez lesz Jo-éknak az ajándékom. Ki is néztem neten a receptet, felírtam a hozzávalókat, meg pár dolgot, amit még vennem kellett, és elsétáltam gyalog, végülis olyan jó idő volt, lehetett vagy 8 fok. És mivel gyalog is odaértem 20perc alatt, nem akartam buszjegyre pazarolni a pénzt. Hát a hozzávalók megtalálása sem volt feltétlenül egyszerű, és lehet én vagyok a béna, de sehol nem találtam friss élesztőt. Persze a por is megteszi, de frissből jobban szeretem. Mákból meg dióból csak ilyen pici kiszerelések vannak, és mivel azért nagyobb adag kellett úgy azért már nem volt annyira olcsó. Persze mindenből szigorúan a tesco-sat vettem, és alapvetően nem jöttem ki drágábban, mint otthon. Vettem még vécépapírt, mert kezdtünk kifogyni, meg ragtapaszt, mert a sebem még mindig elég csúnya volt. Aztán kemény 1 fontért vettem egy mirelit tesco-s pizzát, amit itthon jól felturbóztam kukoricával, ananásszal, sonkával és plusz sajttal, és ha még lilahagymám is lett volna, akkor lett volna igazán fejedelmi, de így is nagyon finom volt, megettem a felét, és a másik felét meg elraktam mára.  

Este Jo jött haza és mondja, hogy valaki kereste, hogy utánam érdeklődjön, merthogy megadtam őt személyes referenciának az önéletrajzomban. Nagyjából ötletem sem volt, hogy honnan kereshették meg, hiszen átlagosan 100 munkára jelentkeztem, mióta itt vagyok, és azóta csak az ő referenciájával küldök szét önéletrajzokat. Az illető hangüzenetet hagyott és amikor Jo visszahívta a számot, amiről keresték, akkor egy boltban vették fel a Lisburn Road-on. Gyanítottam, hogy az a meló lehetett, amire aznap jelentkeztem reggel, mert elég sürgősnek hatott a hirdetés szövege. Nem derült ki egyértelműen, hogy mi is lenne a munkakör, csak hogy boltba keresnek alkalmazottat, váltott munkarendbe, hét közben és hétvégén is, ennyi volt benne. Aztán végül az üzenet feladója a saját számát is meghagyta, Jo visszahívta és végülis bolt volt, de nem a Lisburn Roadra keresett munkaerőt, hanem a belvárosi boltjába. Kérdezgetett rólam pár dolgot Jo-tól, ő csupa szépet mondott rólam. A pasi mondta, hogy hát neki volt már lengyel, meg litván dolgozója és hogy megbízhatatlanok, és hát nem szívesen vesz fel külföldit. Köszi. Magyar vagyok nem lengyel, se nem litván, de sebaj. Merthogy a lengyelek nem járnak be dolgozni, meg elvállalnak mindenféle munkát, elfáradnak, és akkor inkább lógnak máshonnan. Na de Jo-nak azt mondta, hogy fel fog hívni minden delikvenst a héten. Kicsit visszafogottan örültem, aztán Jo addig ütött, amíg nem kezdtem el hangosan kiabálni, hogy ENYÉM LESZ A MUNKA!!! Még kicsit többet kellene mondogatnom, hátha majd egyszer valaki meghallja a messzi távolból. Most várok. Szokásomhoz híven, de már egész belejöttem a türelemjátékba.  Aztán nemsokkal később sms-em érkezett, hogy kedves Borbála még mindig munkát keresel-e, mert mégiscsak kellenének mikulás segítők a Santa Bus-ra. Ez egy olyan busz egyébként, ami karácsonyig közlekedik, mindennap óránként, és gyerekeket visz a cukorkagyárba, és az úton pedig a kis manók szórakoztatják őket. Mondtam, hogy persze ráérek, kell a munka. Aztán további 5-6 sms-ben egyeztettük, hogy 9:45-re hova kell mennem, és mit kell vigyek magammal. Igazából csak a kesztyű, csizma, és harisnya volt a lényeg, amit cicanadrággal helyettesítettem.  Azt nem írta Sam, a főnök, hogy hány napra kellenék, de már egy nap is több mint a semmi.

Ma reggel tehát 9:45kor pontban megjelentem az irodában. Maga az irodaház egy viszonylag puccosnak tűnő épület volt, még a folyosó is inkább emlékeztetett egy ötcsillagos szállodára, ám maga az iroda, ahol Sam a főnök volt, inkább egy hajléktalanszállóra emlékeztetett. Csak annyiban tért el tőle, hogy volt bent két számítógép. Egyébként koszos, kicsi, tele szeméttel és még csak hírből sem keltette egy iroda benyomását sem. Sam nem is volt bent, helyette ott volt John, az erősen akcentusos és szerintem beszédhibás kollegája is. Hosszas monológjából szavakat érzékeltem, ahol éreztem, hogy kérdés hangzott el bólogattam. A kezembe nyomott valami förtelmesen ronda, legolcsóbb típusú jelmezt, amiben egy manóruha meg egy sapka volt, de mindenesetre tuti, hogy az ócskaságok boltjában vették, 40 pennyért, mert többet nem ért. Itt már éreztem, hogy ez a nap nem lesz az igazi, és általában a gyanúim be is szoktak igazolódni. John nem nagyon tudott egy kérdésemre sem válaszolni, hogy meddig dolgozunk, és mikor leszünk kifizetve, persze hova is ez a királyi többes, hiszen egyedül voltam. Nem sokkal később megérkezett Nicole egy fiatal csajszi, aki valószínűleg ott dolgozhat, mert telefonált, leült és gépezett, nagyon odavalósinak tűnt. Aztán negyed 11 felé végre elindultunk ki a városba, de nem a buszhoz mentünk egyből, hanem szórólapokat kezdtünk osztogatni az utcán. Bár melegen voltam felöltözve, azért nem hosszas ácsorgásra számítottam, de mászkáltam annyit, hogy ne fázzak. Az emberek hol kedvesen, hol durván elutasítóak voltak a szórólappal kapcsolatban, sokan mosolyogtak, míg mások egyenesen oda is jöttek, hogy adjak. Persze főként gyerekes családokra vadásztam, amiből nem volt kevés, tekintve, hogy a 17évesek is sokszor babakocsival járnak. Az utca legforgalmasabb üzletének a bejáratánál álltunk Nicole-lal, de ott sokan azért nem tudták elvenni a szórólapot, mert annyira tele volt a kezük a bevásárlószatyrok tömkelegével. Még jó, hogy csak karácsony jön és nem a világvége. Negyed12 kor végre összegyűlt annyi család, hogy érdemes volt elindítani egy turnust, ami nem sok mindenből állt számunkra, minthogy a negyed órás odafelé úton a cukorkagyárba szórakoztassuk őket. Két dalt énekeltünk el összesen, mert a gyerekek közül sokan olyan kicsit voltak, hogy beszélni sem tudtak még , nemhogy énekelni. A szülők viszont annál lelkesebbek voltak. A cukorkagyárnál, aminek szép, hatalmas rózsaszín táblája volt, Wily Wonka várta őket, ugye tudjuk, hogy ő a híres csokigyár tulajdonos a Charlie és a csokigyár-ból, és persze nem Johhny Depp. A gyerekek ott találkozhattak a Mikulással, akivel váltottam pár szót, és kiderült, hogy egy budapesti srác a lakótársa. Kicsi a világ, de néha tényleg mennyire meglepően kicsi. A mai napon további turnusok nem indultak, ezért a maradék másfél órát ismét szórólapozással töltöttem, ami azért már nem volt annyira szórakoztató. A végére eléggé fáztam is, meg egyre kevesebben is jöttek az utcákon, szóval jórészt csak ácsorogtam. Fél2kor visszaküldtek az irodába, ahol Sam várt. Először azt mondta, hogy pénteken fog kifizetni, aztán kedvesen megkértem, hogy mi lenne, ha inkább minden nap a nap végén fizetne ki. Húzta a száját, de végülis odanyomott nekem 18 fontot, a 3 óra munkáért. Aztán kérdezte, hogy mivel foglalkozom, mondtam, hogy honnan jöttem, mi a szitu, és akkor mondta, hogy hát lehet, hogy tudna nekem találni valami munkát. Kérdezte, hogy weblapokhoz mennyire értek, hát használni tudom őket, szerkeszteni nem. Igazából a feladat, amit kitalált nekem annyi lett volna, hogy az ő honlapjukat kellett volna folyamatosan frissíteni eseményekkel, mindezt úgy, hogy én utánajárok az eseményeknek, ezért persze nem fizet, hanem, majd amikor felviszem a honlapra az adatokat, akkor óránként 5 fontot. Hát nem mondtam rá semmit, de azt már akkor tudtam, hogy ő az a főnök, akinek soha semmilyen pénzért nem lennék hajlandó dolgozni. Persze ezt is csak úgy mondta, hogy talán tudna segíteni, meg talán takarításban, esetleg bárokban is tudna segíteni, de semmi konkrét. Hát, ha lehet, inkább ne segítsen.  Na persze ez csak vicc, mert az én helyzetemben nem válogathatok, de akkor inkább elvállalok olyan takarításos melót többet, amiért jobban is fizetnek. Persze majd kiderül. Aztán azt mondta, hogy majd este ír, hogy mikor kell menni most este 10óra van, és még nem írt, de tegnap is későn jelentkezett, szóval meglátjuk. Lehet így, hogy azonnal fizetnie kellett, már nem vagyok annyira érdekes, de akkor meg pukkadjon meg.

Szétfagyva indultam haza, de olyat tapasztaltam, amit nem hagyhattam ki, hogy meg ne nézzem.  A zebrán zöld volt a lámpa, és éppen mentünk is át, előttem egy csávó, amikor egy autó hirtelen fékezett, biztos gondolta, hogy még át tud csúszni a zöldön. Nem is ütött el senkit, de pont az előttem menő csávónak állta útját, aki kapásból fogta magát és belerúgott az Audiba. Az ment is tovább, a csávó is, mire egyszercsak az Audi megállt, hozzátenném a négysávos autóút kellős közepén, kiszállt belőle egy néger srác, aki tajtékzott a dühtől, és izomból nekiugrott ennek a gyalogos fickónak, aki körülbelül annyira volt izmos, mint egy gyufaszál. Ezek ketten nekiálltak verekedni az úton, az autók megálltak, páran ki is szálltak, ingyen mozi, popcorn nélkül. A néger srác haverja is kiszállt, hogy csitítsa a barátját, de amikor a fehér köpcös neki is nekiugrott, akkor ketten kezdték el párhuzamosan ütni, az egyik fogta, a másik rúgta. Aztán végülis a nyugodtabbik gyerek megfogta a másik srácot, hogy nyugodjon meg, menjenek haza, az odarohant a kocsihoz, felvágta a csomagtartót, kiemelt egy fémrudat és azzal kezdett el a gyerek felé futni. Akkor azért az is kicsit megijedt, de szerencséjére a másik srác lefogta ezt a feldühödt bikát. Szerencséjére, mert ha odaér, agyonveri. Szóval fényes nappal ilyenek is vannak Belfast utcáin.

Innen egyből hazajöttem, és gondoltam, hogy lefekszem kicsit pihenni, de aztán rájöttem, hogy nem lesz időm máskor megcsinálni a bejglit a héten csak ma, úgyhogy nekiálltam. Alapvetően nem egy bonyolult receptről beszélünk, persze, ha az ember türelmetlen és kidobja a tésztát, akkor azért más. De most más akadályok is nehezítették a dolgomat. Nevezetesen nincs mérleg, ergo mindent csak úgy találomra mértem, ami valljuk be, egy kelt tésztánál veszélyes. Valamint nincs se nyújtódeszka, se sodrófa, mondjuk az pótoltam egy üveggel, de így azért egy külön kihívás volt. És azért én nem szeretem a por élesztőt se, de hát megoldottam. Végülis szép is lett, finom is lett, bár az egyik mákos rúd megrepedt, mert teleraktam töltelékkel, de úgy finom. Jo végülis a diósat kóstolta meg, mert azt mondta, hogy a diót nagyon szereti és ízlett is neki. Max a mákor meg megmarad nekem karácsony utánra. Akkor úgyis egyedül leszek egy hétig, unalmamban enni fogok. Persze nem, de néha jó egy egy szelet bejglit megenni, egy pohár tejjel reggelire.

Jelen pillanatomban nem érzem túl jól magam, lehet a mai utcán ácsorgás nem tett túl jót, mert a torkom már tegnap is fájt, most meg zúg a fejem, és az sem lenne meglepő, ha lázam is lenne. Egyelőre úgy tűnik, többé nem kell manót játszanom, holnap egyébként is megyek a karriertanácsadóhoz, azonkívül meg megpróbálok nem még jobban megbetegedni.

Remélem otthon mindenki egészséges, ezerrel készülődtök az ünnepekre, vigyázzatok Magatokra nagyon.

Puszi!