A legrosszabb az egészben a DÜH. Amikor tehetetlen vagy, tennél, de nem tudsz. Mert a dolgok, már rajtad kívül állnak, tőled függetlenül működnek. Amikor úrrá lesz rajtad a kétségbeesés, hogy beleőrülsz a tehetetlenségbe. Hiszen, azoknak is fáj, akik szeretnek, de ne mondják, nem mutatják. És te ott állsz egyedül, mintha sosem lettél volna képes semmire. És talán tényleg nem vagy. Pedig a dolgok belőled indulnak és benned érnek véget, csak az út nem mindegy, amit a kettő között megteszel. Mindig lehet rosszabb, ha akarod, ha nem. És az élet mindig akkor és ott vág arcon, amikor és ahol a legkevésbé számítasz rá. Mint most. De nem tudod megakadályozni, bármennyire is rossz is. Talán tanulnod kell belőle és nekik is. De mit? Azt, hogy mindig talpra lehet állni. Bárhonnan, bárhogyan, de lehet...........csak meg kell találni a módját. De legelőször is hinni kell benne, hogy lehet jobb, sokkal jobb. Mindig lehet jobb. A betegség, a szakítás, a munkahely elvesztése, korunk gazdasági nehézségei mind mind akadályok, amelyek a boldogságunk és boldogulásunk legfőbb gátjai. Ha hagyjuk......de miért is hagynánk? Meg lehet gyógyítani a szívet, a testet és a lelket is éppúgy, mint egy hibás alkatrészt. Csak jó "orvos" és jó "orvosság" kell hozzá. Vagy ha úgy tetszik, egy profi "szerelő" és új "alkatrészek". Van jó is ebben a világban, egyre kevesebb, és egyre nehezebb észrevenni, de van. Csakhogy nem jön magától, keresni kell, mi több AKARNI KELL MEGTALÁLNI. De ez csak egy módon valósulhat meg, ha nem adjuk fel, és nem törődünk bele, hogy nekünk csak a rossz jutott. Ez nem igaz. Érdemesek vagyunk a szépre és a jóra. Persze cserébe nekünk is kell jót tenni, segítséget adni, szeretetet és megbecsülést adni. Anélkül nem megy. Amit adunk, így vagy úgy visszaszáll ránk. A rossz is. Az élet igenis addig kopogtat, amíg nem engedjük be. Addig gördít elénk akadályokat, amíg nem kikerülni akarjuk őket, hanem ledönteni. Amint nem megúszni akarunk, nem túlélni, hanem átlépni, megtanulni, tudatosulni, akarni és HINNI, sokkal könnyebb lesz. És ehhez merjünk segítséget kérni, mert a segítség ott van körülöttünk és nem szégyen kérni. Az ember természeténél fogva társas lény, hát próbáljunk meg eszerint élni. 


Aztán ott van a tipikus "Mi jöhet még érzése". Főleg most, amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb. Mindig lehet rosszabb.....de jobb is. A betegség meg akar minket szabadítani valami rossztól, amit akár évek óta cipelünk. Rá akarja ébreszteni a testünket, hogy most már elég ebből. És ez fáj, kibaszottul fáj. Nem az élet fáj, az igazság, és a rádöbbenés fáj. Hogy nem vettük észre a fontos dolgokat, és talán kicsit elment mellettünk az élet. De sosem késő "felébredni", amíg élünk, mindent meg lehet tanulni, és mindent újra lehet kezdeni. Az esélyek nem számolnak az idővel, adódnak, amikor kell. Csak élni kell vele. Ha nem élünk egyszer, jönni fog a következő esély. És még több. Egészen addig, amíg fel nem ismerjük, hogy végig ott volt, és talán kezdünk vele valamit. Az ránk van bízva, hogy mit. 


A gond az, amikor úrrá lesz rajtunk a tehetetlenség. Talán elméletben tudjuk, mit és hogyan kéne tennünk, de nem merjük meglépni. Miért? Félünk a kudarctól? Ki nem? Kockázat nélkül nincs siker, mert mindig merni kell nagyot álmodni. Ha az ember elhiszi magáról, hogy képes rá. Ez a titok nyitja. 

De emberek vagyunk, félünk, tétovázunk, feladjuk, kudarcot vallunk, sírunk és nevetünk, szeretünk és csalódunk, megbetegszünk, majd felépülünk, bátrak vagyunk és egyben gyávák is, de valahogyan mindig túlélünk. Ettől ember az ember.